Párban karácsonykor

2008 november 16. | Szerző: Joyo |

 Mindig szerettem a családi karácsonyokat a nagyszüleimnél. A férfiak leülnek a nyolcszemélyes asztal köré, mi, nők pedig segítünk behordani az ételeket. Ott gőzölög középen az aranyló húsleves a díszes porcelántálban. Mellette a főthúsok, a mélysárga levestészta, külön a zöldségek. Ünnep a szemnek.

Velem szemben a szüleim ülnek, anyám szemei csillognak az étel láttán. Jobb kéz felől a nagybátyám Csabi, és a menyasszonya, Kriszti, épp vitatkoznak az étel miatt. Arra már nem figyelek, hogy miért. Balkéz felől nagyszüleim beszélgetnek szüleimmel.Mélyet sóhajtva az ölembe terítem az angyalkás szalvétát. Csak mellettem nem ül senki. Idén már nem.

Nem mintha a tavaji olyan hú de békés lett volna.

Az első páros karácsonyom gyönyörű volt. Ott ült mellettem a férfi, akibe hitem szerint szerelmes voltam, és ő szintén szerelmes pillantásokat vetett rám. Jó volt összeölelkezve nézni a mamám szobájában álló karácsonyfát, és ajándékot bontani. Utána pedig szerelmesen összefonódni a saját ágyamban.

A második, már puskaporos volt, mellék utakon járt, és ez megmérgezte az ünnepi hangulatomat. Belefárdatam a viselkedésébe, ételbe fojtottam a bánatomat, s átölelni is csak akkor volt hajlandó a karácsonyfa előtt, mikor én kezdeményeztem.

Mire feruárban szakítottunk, ott álltam felpuffadva, 74 kilóssan, megtörve.

Közeben volt barátom, de egy sem tartott ki karácsonyig. Tavaj ott ültem, ölemben az angyalkás szalvétával, megkezdődött a karácsonyi vacsora néven futó szabadrablás. Közben előkerültek vicces családi sztorik, nem csak karácsonyi. Aztán valami kapcsán mamám rám mosolygott.

-Remélhetőleg jövőre már újra nyolcan leszünk.

-Mint egy nagy olasz család – kontrázott rá széles vigyorral édesanyám.

Na igen, gondoltam. Talán jövőre. És újabb banános hústekercset szedtem a tányéromra.

És most úgy néz ki, hogy valóra válik. Keresztanyámék nappaliában ücsörögve éppen élénk beszélgetésbe bonyolódtam nagymamámmal. Előkerültek az úgymond szabadrablásos étkezéseink.

-Már figyelmeztettem Zsoltit, hogy nálunk résen kell lenni, mert hamar kiürülnek a tányérok. Már állt villa a kezembe.

-Igen. Igaz. Főleg a karácsonyi vacsorán – kuncogott mama, nyílván eszébe jutott egy-két ilyen eset. – Amire Zsoltikám, szeretettel várlak.

Én csak néztem. Elkerekedtek a szemeim, bár ezt Zsolti nem  láthatta. Mama észrevette.

Később beszélgettem Zsoltival.

-Örülök, hogy Mária néni meghívott.

-Ezt vedd megtiszteltetésnek – mondtam.

-Miért?

-Mert te vagy az első udvarlóm, akit magától hívott meg.

-Valóban?

-Igen. Gábort anno csak engesztelésből hívta meg, amiért papám megsértette. A legközelebbi évben már egyértelmű volt, hogy jön. De nálad még csak szólni sem kellett neki. És papa sem ellenekezik. Ezt nem vártam volna tőlük.

-Én is úgy érzem, hogy mamád kedvel. Pedig azt hittem, hogy ő fogja a leginkább ellenezni a kapcsolatunkat – mosolygott. – Most viszont úgy látom, hogy Pista bácsi figyeli minden mozdulatom. Már kevésbé poénkodik velünk a boltban.

Csak kuncogtam és átöleltem. Valóba ő az első, akit az egész családom kevel és elfogad, már az első találkozásnál. Bár, ő a második férfi, aki komoly szándékkal udvarol nekem és viszem a családi programokra.

És boldoggá tesz a tudat, hogy együtt ünnepeljük a szeretet ünnepét 🙂